Bolondító STD

bolondito1.jpg

Máig sem teljesen tisztázott, hogy Kolumbuszéknak sikerült-e Amerika felfedezésén túl a szifilisszel is gazdagítania az európai kultúrát, vagy netán a betegség korábban is jelen volt, és csak „várta” a pillanatot, hogy szabadjára engedhesse pusztító erejét. Egyre több bizonyíték utal arra, hogy az utóbbi állt fenn, és e nyomok egyike igencsak kitűnik a hagyományos történeti írásokból. Előtte viszont egy kis kitérő.

A Santa Maria, Nina és Pinta hajóinak kalandját mindössze néhány évvel megelőzve bukkant fel Európában egy különös betegség, mely végtagfájdalmakkal kezdődött, később nagyzási hóborttal és excentrikus viselkedéssel folytatódott, míg végül paralízishez, majd halálhoz nem vezetett. Végső stádiumából fakadóan az "általános bénultság" nevet kapta és a szifiliszhez hasonlóan évszázadokon át gyógyíthatatlannak számított, tulajdonképpen a XX. század elejéig.

Elmegyógyintézetek még persze nem léteztek a nagy felfedezések, s így e betegség megjelenésének idején, de az 1800-as évek második felében már telve voltak az intézetek végső stádiumú betegekkel. Az akkori felfogás szerencsére már kinőtte az ördögi megszállottsághoz hasonló magyarázatokat, helyette viszont még a kor legnagyobb (német) pszichiátere, Wilhelm Griesinger is az erkölcstelen életvitelt és rossz minőségű szivarokat okolta az általános bénultság kialakulásáért, mely indoklás a korban szinte minden más elmebetegségre is ráfogható volt – ne feledjük, hogy néhány évvel csupán, de még Freud pszichoanalízis elmélete előtt járunk.

Akadt azonban egy fiatal orvos is e társaságban, név szerint Richard von Krafft-Ebing, aki szembeszállt a nagy öregek állításával. Bár bizonyítani még nem tudta, feltételezése szerint az általános bénultság és szifilisz összefügghetett. Griesengerék persze őrültségnek tartották, hiszen a bénult emberek már évek óta nem éltek szexuális kapcsolatot, és azt is egytől egyig tagadták, hogy valaha vérbajosok lettek volna. Csak néhányan panaszkodtak gyanús tünetekről, de azok is már húsz, harminc évvel ezelőtt álltak fenn, és ráadásul maguktól elmúltak.

bolondito2.jpg

Krafft-Ebing olyan biztos volt a dolgában, hogy merész kísérletbe fogott. Kilenc nagyzási hóbortban szenvedő – vagyis már az általános bénultság első tüneteit mutató – páciensét kérte fel a részvételre, akik korábban mind tagadták, hogy valaha is közük lett volna a súlyos nemi betegséghez. Krafft-Ebing olyan vakcinával oltotta be őket, mely szifilisz fertőzött férfiak péniszének kenetéből készült. Csodák csodájára egyik páciensnél sem jelentek meg a vérbaj első tünetei. Ez jelentette egyrészről, hogy a kísérleti személyek mindegyike megfertőződött már korábban luesszel, másrészről, hogy az általános bénultságot a szifilisz kórokozója idézi elő, de egy addig ismeretlen és lassú lefolyású folyamat révén.

E bizonyos kórokozót, a Treponema pallidumot aztán 1905-ben, vagyis nagyjából húsz évvel Krafft-Ebing felfedezése után sikerült is azonosítani, négy évre rá pedig megjelent az első gyógymód. Az évszázadok során persze próbálkoztak a kezelésével sok módon, legfőképp higannyal, a végső, penicillines kezelés azonban csak 1943-ban látott napvilágot.

Richard von Krafft-Ebing végül nem a fenti felfedezéséért, hanem Psychopathia Sexualis című művével vált világhírű tudóssá. Könyveinek köszönhetően ismerjük és használjuk a mai napig szadizmus-mazochizmus szópárt, de a homo- és heteroszexuális kifejezéseket is.

Ami pedig az általános bénultságot illeti, sokáig folyt és talán folyik még ma is a vita arról, hogy miért nem alakul ki minden lueszes betegnél. Nagyon úgy fest, hogy a 10-20, vagy akár 30 évig kezeletlenül hagyott szifilisz a ludas az általános bénultságot kialakulásában, ezt a tünetet viszont bolondság lenne „kivárni” egy olyan korban, amikor a betegségből addigra már rég ki lehet gyógyulni.

Ha érdekelnek a szifilisz vagy egyéb nemi betegségek tünetei, kattints anyaoldalunkra, és tudj meg minden fontosat, és még találj még több érdekességet!

Szerző: Csősz Roland