– Anya, apa, lejönnétek egy percre a konyhába? Szeretnék nektek mondani valamit. – A szülők összenéztek. „Már megint mi baj történhetett?” – gondolták, de azért csak papucsot húztak és követték Petit. Ő némán baktatott, kissé leszegett fejjel, de azért határozott léptekkel. Látszott, hogy valami komoly dologról lesz szó.

Ahogy helyet foglaltak a konyhaasztalnál, hazaért Peti húga, Rita is. Ledobta iskolatáskáját a cipője mellé, elragadott egy almát a gyümölcskosárból, és a konyhapultnak támaszkodva kezdte csócsálni. Mikor szülein végignézett, már félig teli szájjal, aggódva kérdezte:

– Mi az, mi történt?
– Peti épp mondani készült valamit.

A fiú nem nézett szüleire, húgán gondolkodott. Zavarta, hogy ott van, neki még nem akarta elmondani. Nem így. Utána még csak most kezdtek kajtatni a pasik, és az is épp elég volt, hogy megtanulja, mit kezdjen velük, nem hogy most bátyjáról is megtudja, hogy…

Peti döntött. Felemelte állát, anyja szemébe nézett, és enyhén remegő hangon kibökte:

– Meleg vagyok.

Néma csönd fogadta a bejelentést, egy pillanatra még Rita is elfelejtett rágni.

Peti anyja némán ült, kissé magába roskadva. Lopva pillantott fel néha, egyik gyerekről a másikra villantva tekintetét, de végül mindig visszanézett a terítőre. Petinek ettől már előre tudni vélte, hogy anyja nem fogja őt így elfogadni. Ettől rettegett.

Apja agyából is szinte kihallotta a fogaskerekek csikorgását, mígnem az hirtelen felállt, és idegesen járkálni kezdett a helyiségben, fejben tovább folytatva a kattogást. Kérdést akart feltenni, nem is egyet, de valahányszor rámutatott fiára, és beszédre nyitotta volna száját, az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát.

Rita is teli szájjal bámult ugyan, de nem testvérére, hanem a szülei felé. Nagy nehezen megrágta a falatot, nagyot nyelt, és hangjában a lehető legőszintébb csodálkozással szólalt meg: – És akkor mi van? 

A szülők mind ledermedtek: apjuk a járkálással, anyjuk a terítő bambulásával hagyott fel. Rita folytatta. – Végre valaki, akitől értelmes válaszokat kaphatok, hogy hogyan kell bepasizni! Én örülök, hogy így van tesó, komolyan! – És megerősítésképp karon boxolta a fiút. Az nem bírta tovább, megölelte. Jó szorosan, hosszan voltak így együtt, egészen addig, míg apjuk bele nem kezdett fájdalmas monológjába.

– De hát akkor mégis hogy lesz most unokánk? És különben is, majd ide fogod hozni? Egyszerre csak azt veszem majd észre, hogy egy másik fiúval fogsz betoppanni és velünk vacsorálni? Hogy képzelted ezt az egészet?

– Apa, én nem képzeltem semmit… – Kezdett volna védőbeszédébe Peti, de anyja félbeszakította.

– A fiad meleg, ez igaz. De attól még a fiad. Ugyanaz, aki volt tegnap, aki volt egy hete, aki volt, amióta megszületett. Attól még lehetnek unokáid! Nézz csak rá erre a két tündéri teremtésre. –  Lassan felállt, odament gyermekeihez, és ő is átölelte őket. – Neked itt a helyed a családban. Innen senkit sem szorítunk ki azért, mert az, aki. Épp hogy azért szeretjük őt! Gyere ide és öleld át a meleg fiadat, szerető lányodat és engem, akit már rég öleltél. – Oh, ha tudnátok, Petit mekkora boldogsággal töltötte el anyjával kapcsolatos tévedése.

 Apa tétovázott. Közelebb akart menni, hiszen a szeretteiről van szó, de idegenkedő érzései nem hagyták. Olyan ellenállás volt benne a meleg szó hallatára, amit ő sem tudott megmagyarázni. Azt hitte, természetes, hogy a melegek betegek, és hogy csak apa nélkül nevelkedő, ilyen-olyan körülményekből fakadóan válhat valaki meleggé. Az utcán, a tévében, mindenhol ezt mondják! És abban végképp bizonyos volt, hogy az ő családjukban ez nem fordulhat elő. Hogyan is fordulhatna? Hiszen remek, összetartó család az övék! Mindig is büszke volt az őket átjáró szeretetre, és legszívesebben foci meg munkáról való panaszkodás helyett a gyerekek sikereiről és arról dicsekedett volna a haverjainak, hogy mennyire békés és egészséges az ő családja. Az egész világa felfordult egyetlen pillanat alatt.

És most mégis ott állt, szemben Velük, és azon tanakodott, hogy melyik érzés az erősebb: a felbecsülhetetlen értékű szeretet vagy a melegek iránti megmagyarázhatatlan undor? Na nem, ezt ő sem gondolhatja komolyan!

Odalépett szeretteihez, és átölelte őket. Aztán megfogta fiát, magához szorította, olyan erősen, hogy annak majd’ csontja repedt. De ő csak tűrte, mert minden porcikájában érezte apja bűnbánatát és mélységes elfogadását. A szorítás viszont kezdett kényelmetlenné válni, és Peti már szabadult volna, mikor egyszerre elengedett a férfiúi tartás, és zokogni kezdett. Előbb az apa, aztán mindketten. Peti kezdett megkönnyebbülni. Régóta feszítette már titka, mert még senkinek sem merte elmondani, és még szülei reakciójában sem lehetett biztos. Ennél kellemesebben azonban aligha csalódhatott volna.

A cikk az Előbújás világnapjára készült. Ha érdekelnek a szexualitás különböző aspektusai, ismerkedj meg az egyik legfontosabbal honlapunkon.

Szerző: Csősz Roland