Legutóbb szóba került a gyermekek felvilágosításának témaköre, de azt hiszem, nem ártana kicsit jobban körüljárni. Azon túl ugyanis, hogy félnek róla beszélni, legfőképp azért nem világosítanak fel a szülők, mert számukra is magától érthetődőnek tűnik, hogy ki-be-ki-be, közben persze szeretjük egymást és ezzel le is van tudva a dolog. Na, ezzel van a baj.

Egyrészt, ha csak ennyit mondanánk el a gyereknek, az neki is égő lenne, mert ezt már mind hallotta a suliban. Így hát a felvilágosítás elsőszámú szabályként megfogalmazhatjuk magunknak, hogy új infókat kell átadnunk a porontynak. És ha már új infó, akkor azt már adjuk elő egyúttal érdekesen is, tehát a gyerek által érthető nyelvezeten és nem valami száraz könyvet felolvasva. Mindeközben viszont ne kerüljük a „szaftosabb” témákat sem, mert a gyerek is igényli a teljes képet – feltéve, hogy elég idős már hozzá.

Ezzel el is jutottunk a második fontos szabályhoz: felvilágosítani mindig a megfelelő korban kell.

Na de mennyi az annyi? Hát biztos nem az óvodás kor – gondolhatnánk.

Pedig de, van olyan helyzet, hogy már ott is szükséges. Itt persze nem az egész sztorit kell elmesélnünk, mert egész egyszerűen nem elég érett hozzá sem biológiailag, sem érzelmileg a gyerek, hogy értse. A kornak nem megfelelő felvilágosításra jó példa különben a nemrég betiltott kifestő, ami túl korán akart túl részletesen elmondani mindent – figyelembe nem véve a célközönség adottságait. Viszont tényleg van olyan helyzet, hogy szükség van valamiféle magyarázatra.

Egy pszichológus mesélte nekem néhány éve, hogy azért kellett lemennie egy óvodába felvilágosítást tartani, mert az egyik fiú hébe-hóba becsalogatta magával a WC-be más fiú társait, és ott mutogatták egymásnak a fütyijüket, sőt a srác még meg is fogdosta a másikét. Ezt meg persze az „áldozat” elmesélte otthon, a szülők meg csak szörnyedtek, hogy hová fajult a világ. Nyilván ebből még nincs nagy katasztrófa, tekinthetjük ezt puszta ismerkedésnek, a saját test és a külvilág különválasztása gyakorlásának, de tény, hogy ilyenkor már valamit tenni kell, nehogy a gyermek természetes szokásává váljon.

Például elmagyarázhatjuk, hogy oda nem szokás másnak nyúlnia, így neki sem szabad, mert erre meg szoktak haragudni az emberek. Ha mondjuk valóban egy pszichológus megy le ilyen esethez, azért nyilván azzal is foglalkozni kezd, hogy honnan jött a gyereknek ez a „fétise”.

Végül, harmadik szabályként azt kell megfogadnunk, hogy hagyjuk a porontyot kérdezni, és ne hessegessük el, hogy „ehhez te még kicsi vagy”. Ma már ugyanis nincs értelme várni arra a Bizonyos Pontra, amikor sóhajthat egyet a szülő, majd saját magától is megijedve felkiált: „NA AKKOR MOST JÖTT EL AZ IDEJE, HOGY BESZÉLGESSÜNK!”. E helyett érdemes a fokozatos felvilágosításra törekedni, amihez a kérdésekkel maga a gyerkőc diktál tökéletes tempót, mert úgyis mindent észrevesz, és mindre rá is fog kérdezni.

Legyenek az ilyen alkalmak bármily extrémek is, nem kell megijedni tőlük, mert akkor a gyerek is meg fog ijedni a témától, és végeredményben magától a szexualitástól is, pláne, ha ez többször megesik.

Attól pedig végképp nem kell tartanunk, hogy megárt a gyereknek, ha megtud ezt-azt, feltéve persze, ha a már említett módoknak megfelelően adjuk elő. Ugyanakkor érdemes annak tudatában válaszolni, hogy ezt előbb-utóbb bizony az oviban, iskolában vagy a játszótéren, de meg fogja tárgyalni a társaival.

Ha tudni szeretnéd, mikre érdemes felhívnod még gyermeked figyelmét, látogass el anyaoldalunkra.

Szerző: Csősz Roland